 | Bemutatkozás |
| Tagjaink |
| Szerintünk |
| Rólunk írták |
| Archívum |
| Elérhetőségeink |
| azaminimum.blog.hu |
 |
||
 |
Szabó László: A köztévé mint közbotrány |
 |
|
Szabó László: Hallgatói tüntetések távolabbról nézve |
|
|
Sándor Judit: Megkésett párizsi levél |
|
 |
||
 |
 Megkésett párizsi levél |
|
| Módosítva: 2007. 09. 27. 15:22:49 | ||
 |
||
| - amelyben egy romantikus utazó mikuláspapíron keresztül tekint vissza Magyarországra - Miként saját nyelvéről is többet tud, az, akinek módja van az összehasonlításra, hazáját is mélyebben, tudatosabban szeretheti az, aki már sokat utazott, élt, dolgozott, szeretett másutt is. Ezekben a magától adódó összehasonlításokban mutatkozik meg az, ami természetesnek tűnik itt, másutt egzotikum, előny, privilégium vagy furcsaság. Szórakoztató apróságoktól, mindennapi beidegződéseken át a mély igazságokig széles skálán mozognak az idegenbe szakadt mindennapi megütközései. Legendás panaszkodási képességeinket félretéve most csupán azokat a különbségeket említem, amelyek miatt Magyarország nemzetközi összehasonlításban is szerethető. |
||
|
||
|
Kezdjük az elején, mit itt a Kárpátok lábainál nemcsak az ember hogyléte felől kérdezősködünk, de a választ is komolyan vesszük. Ráadásul a "Mit álmodtál" másutt teljességgel bizarrnak tekinthető kérdése is gyakran előfordul bizalmasabb vagy családi kapcsolatokban, és szinte mindenki hivatásos álomfejtő. Bár nálunk is egyre nehezebb a munkát a család igényeivel összeegyeztetni, a nők mégis szeretnek anyáskodni, legtöbben a gyermek megszülésével nem tekintik elvégzettnek a "művet". Nálunk szerencsére nem kell a gyermekkel súlyzózni, vagy futókocsiba rakva vele tréningezni, egyáltalán folyton úgy tenni, mintha egy gyermek megszületése a legcsekélyebb mértékben sem zökkentené ki a szülőket a mindennapi életritmusukból. De később sem szeretjük beíratni felcseperedő kisgyermekeket, (sem a fiúkat, sem a lányokat) bentlakásos iskolákba, és nem kell a gyerekeknek a szülők anyagi helyzetét jelző elit iskolai uniformisban járni, és télvíz idején is egyenruhában fagyoskodni. A gyermekek a hét minden napján ehetnek édességet és nemcsak szombaton, vagy vasárnap. Nem ültetik szét az iskolában a barátokat, pusztán azért mert barátok, a versenyszellem mesterséges kialakítása még a legversengőbb hazai iskolára sem jellemző. Valljuk be, mesterei vagyunk az egérút villanásnyi idő alatti felfedezésének. Úgy tűnik, mintha valahogy mindenkibe beleoltotta volna a történelemi tapasztalat az űzött vad természetes ösztönét, így fülünk botját sem mozdítjuk az olyan utasításokra, mint "őrizze meg mindenki a nyugalmát, és helyét, mindenkit idejében kimentünk". Honfitársaink életét sok helyen és állítólag azon a bizonyos szeptemberi napon is ez a velünk hozott elemi kételkedés mentette meg. Imádjuk a könyvet és a verset, mások számára furcsa, de konokul megőrzött nyelvünk talán ennek köszönheti létét, és azt, hogy minden racionális ellenérv dacára most is ezt használjuk. Sőt, a szó elejére tett hangsúlyaink ritmusa "átvérzik" minden nyelven, amit csak a szájunkra veszünk, ezáltal messziről jelzést adva egymásnak, amire persze szégyellősen nem reagálunk. E nyelvi ritkaságunkkal néha kérkedünk, visszaéltünk vagy büszkélkedünk. Egykor a nukleáris fizika baljóslatú titkos nyelve volt. Máskor meg a fájdalommal, szüléssel küszködők verses vigasza. Szerintem kifejezetten szimpatikus tulajdonságunk az is, hogy nem hisszük, hogy a világ közepe Magyarország, miként azt sem hisszük, hogy ismerjük és tudjuk az élet kérdéseire adható tökéletes válaszokat. Szinte mindnyájan megtapasztaltuk bőrünkön a másodrendűséget, vagy, ha úgy tetszik, a diszkriminációt, és ez komoly fegyelmező, szerénységre intő erő. Különösen egy évtizede, az első nyugati utazások alkalmával, mindenki átélte már ruházatára mért megsemmisítő pillantást, az éhezést, az otthoniból való titkos falatozást. Ha pedig végre rangos konferenciára jutott ki az ember a sokcsillagos hotelben nemegyszer vonták kétségbe személyazonosságát, és a lakóhely bediktálása csak sokszori nekifutásra ment. Azt is átéltük, hogy kételkedtek európaiságunkban, bár nevünket a többség kedvéért más sorrendben írjuk, de néha még így is kiigazítják, "h"-kat vagy egyéb betűket toldanak "helyesbítésül" bele. Az ékezetekért állandó harcot vívunk, de hiába. No, és hány butaságra válaszoltunk már türelmesen, miért ne lennénk hát érzékenyek ezek után mások problémáira? Na, és ott van az irodalom mellett a másik nagy kapaszkodónk, a zene. Szolmizáló mozdulataink, Bartók, Ligeti, Kurtág a világ minden komolyabb zenei intézményében törzsanyag. Ezek a zenék hordoznak magunkban valami sajátosan itthonit, de ugyanakkor jól illeszkednek a nemzetközibe, miként Sebestyén Márta vagy Palya Bea népdaléneklése az ún. világzenébe. A tánc most új műhelyekben formálódik, de igazából a klasszikus balettel sem szégyenkezhetünk, mert kiválóan egyesíti az orosz és nyugati balettiskola előnyeit. Táncházak helyett talán most inkább tangózunk, vagy szambázunk, de, ami fő, jár a lábunk. Az ünnepeinket a fogyasztói társadalom elharapózása ellenére is megbecsüljük, van még karácsonyfa, halászlé, kuglóf, beigli, zserbó, gesztenyés kifli, flódni, az ételek hihetetlen repertoárja és - valljuk be - mennyisége. Mert összegyűjtöttünk mi mindent a valaha itt élő-élt népek étkeiből, még a török hódoltság is asztalunk előnyére vált. Képesek vagyunk rusztikus jellegű lakomákra, és ha lehet, kihasználunk minden ünneplésre ürügyet adó okot, még a névnapokat is, a régi ünnepek mellett pedig gyorsan felvesszük az újakat is; kinek nők napja, kinek Valentin-nap, vagy mindkettő. Szerencsére az esküvő előtti olajozás, és iszapbirkózás szokása nálunk (még?) nem gyökeresedett meg. Imádunk ajándékozni, ha kell, ha nem, viszünk valamit (lásd hálapénz de ez utóbbitól talán jó lenne megszabadulni). Minden összehasonlításban igaz, hogy változatosak az ételeink, a kulináris élvezetekről híres franciák álmodni se mernének egy nekünk csak átlagos hazai étterem, vagy háztartás nyolc-tízféle leveséről. Aki nem szereti, vagy unja a hagymalevest, bizony ott kevés helyen vigasztalódhat, a főzelékfalóknak is felkopik az álluk, nem beszélve a megannyi hazai desszertről, amelyek közti válogatás kérdésköre messze túlmutat a Mousse au chocolat vagy creme caramel mindennapos dilemmáján egy francia vacsora végeztével. Ja, és nálunk még létezik a másutt kipusztulóban lévő ún. ebéd. Nem előrecsomagolt műanyag szendvics, hanem meleg és ebéd. További előnyünk, hogy nem tartjuk kávénak a termoszból egész nap öntögetett mosogatólevet, egyszóval lehet még kicsi erős presszó kávét inni, amelytől felpezsdül a vér is. Szeretjük és kiállunk jogainkért, még ha olyan pici magántulajdonról is van szó, mint egy balatoni stég! Sajnos az utóbbi időben jól elsajátítottuk a joggal való visszaélés művészetét is. Aztán ne felejtkezzünk el a nyugati összehasonlításban is jól működő szolgáltatásainkról. Ha bajban vagyunk, jön a taxi, oda és akkor amikor kérjük, nem kell egy nappal előbb rendelni. Nem kell mozijeggyel sorban állni, hidegben az úttesten kanyargó sorban vacogni. Könyvet olvasgathatunk, eszünk, iszunk, de semmiképp sem vagyunk kivert kutyák a film kezdetéig. A színházakban működik ruhatár, fittyet hányunk a terrorista és egyéb fenyegetésekre, ott hagyunk valamit a darab idejére, ki kabátot, ki esernyőt, ki táskát. Egyáltalán nem várják el tőlünk, hogy úgy tegyünk, mintha nem fáznánk, ha fázunk. Bár nem mondhatjuk el hogy bárkinél is erkölcsösebbek lennénk, bizony népdalaink is furfangos félrejárásokról szólnak ("lsd: kettő a szeretőm, melyiktől búcsúzzak", "... nincs itthon az uram... mulathatunk rózsám" stb.), de legalább nem kell "I love you honey-t" hazudni a megcsalt férjnek vagy feleségnek, ha már sem a "love" sem a "honey" nem igaz. Visszabeszélünk még a főnökünknek is, ha kell. Lehet, hogy gyerekesen még mindig hiszünk abban, hogy a dolgoknak úgy kéne lenniük, ahogy szeretnék, és ki nem állhatjuk még a civilizált színlelést sem. Ez persze a diplomáciában nem előny, de megóv a meghasonlástól. Azt mondják néha ridegek és nehezen barátkozók vagyunk, igaz, hogy a barátság nem alkalmi összetartást jelent itt. Inkább csak szégyenlősek lettünk még a hazaszeretetben is, mert, ami látványos, azt legtöbbször hamisnak érezzük, de azért, ha nagy ritkán mégis igaznak érezzük, akkor talán többször kéne mondanunk, hogy szeretünk valakit vagy valamit. Szerző  Sándor Judit |
||
 |
||
|
||
|
|||
|
Ön honnan értesült a Sz. M. Klub létrejöttéről? | |
|
|
A nyomtatott sajtóból. | |
|
|
Elektronikus médiumokból. | |
|
|
A világhálóról. | |
|
|
Ismerősöktől. | |
|
|
Egyéb módon. | |
|
|
|
 |
 |
 |
|
|
|
| Szeretem Magyarországot Alapítvány | 2006 - Minden jog fenntartva | |
| Jogi nyilatkozat | |